cookieOptions = {...}; Ha okos vagy, tanulsz a hibámból. - virágot evelinnek -->

Ha okos vagy, tanulsz a hibámból.

by - kedd, január 23, 2018



A destruktív életmódról


Nagyon őszinte leszek: egy ideje terveztem megírni ezt a bejegyzést, de mindig attól tartottam, hogy milyen lesz a fogadtatása. Meg aztán nagyon sok más blogger/youtube-er elmondta már a hasonló élményeit a témában, és arra gondoltam, hogy semmi szükség egy újabb posztra. De mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire fontos ebben a témában felemelni a hangunkat, mint az, hogy én magam is beleestem ebbe a csapdába, annak ellenére, hogy tudtam, mit teszek. Pont ezért írom ezt, hogy Neked már ne kelljen ezen keresztül verekedned magad.

Szóval.
Ez a bejegyzés az egészségesnek hitt, de roppant destruktív életmódról szól, és arról, hogyan kerültem ki ebből az útvesztőből. Először is, hogy jobban megértsd az egész sztorit, tudnod kell pár háttérinfót.

Sosem voltam egy sportos alkat, főleg azért, mert kisgyerekként nem nagyon voltak barátaim, így társaság sem akadt, ráadásul a mainstream sportoktól féltem, mert labda kellett hozzájuk, és a labdával sosem voltam jóban. Annak ellenére, hogy jártam táncra (dzsezzbalettre), nem valami sokat adott hozzá az életemhez, egyszerűen azért, mert mások is kellettek hozzá, és a társas foglalkozások intimidáltak.

Ehhez még az is hozzájött, hogy suliba kerülésemmel egy időben hirtelen gömbölyded gyerkőc lettem. A régi fotókat visszanézve még én is csodálkozok, de ha egyszer szerettem enni, elkerülhetetlen volt a következmény. :D Akkoriban ez nem is zavart kifejezetten, de nem is örültem neki. Egyszerűen gyerek voltam, aki szeretett a saját bőrében élni.

Az az érdekes, hogy a tinédzserkorom elején sem volt a kinézetemmel semmi különösebb bajom. Nem voltam oda a rólam készült fényképekért (őszintén, még most is kitörölném az összeset, de mivel jókat lehet rajtuk röhögni, megférnek szépen a gépen :D ), de most komolyan... Melyik átlag tini szereti, ha fényképezik?!

Az jó, ha változni akarsz, de...

De ami késik, nem múlik, és ez nálam is így volt. Nagyjából a gimis éveim közepén, a tizedikes téli szünetben jutottam arra a pontra, amikor a legtöbb dologgal nem voltam megelégedve az életemben. És tudtam, hogy ha változást akarok látni, akkor tennem kell valamit. Az életem minden területén. És eddig nagyon is ügyes voltam. Ezek után siklott ki valami nálam. Nem tudom pontosan, hol, és miért. Az a lényeg, hogy megtörtént, és utána már nem volt megállás.

Még most is emlékszem az első fitnessz-videóra, amit még nagyszüleim nappalijában néztem meg az ősrégi Samsungomon. Őszintén, azért büszke vagyok magamra, amiért magamtól eljutottam arra az elhatározásra, hogy teszek valamit azért, hogy ne legyek egy zselészerű lény, aki nem bírja a fizikai nehézségeket, kifullad egy kör futástól a suliudvaron, vagy egyszerűen csak elfolyik a gép előtt.

Amúgy ez lenne az az ominózus videó:

Persze nem tudtam kifulladás nélkül végigcsinálni, de nem is csodálkozom. :))

Ezek után nekiálltam különböző, kezdőknek való kalendáriumoknak, ahol minden napra megmondták, mit kell edzened. Közben elkezdődött nálam a nagy We Heart It-es mánia, amikor is mindenféle "motiváló" képeket mentettem el magamnak, és ezzel egyre jobban bebetonoztam a fejembe, hogy milyen is szeretnék lenni. Akkoriban még a tumblr-ön is elég sokat lógtam (khm, egy idő után már nem is számoltam az órákat), és ez még jobban kisiklasztott az utamról, ami eleve rossz irányba tartott. Szerencsére instám akkor még nem volt, mert másképp ki tudja, mire lettem volna képes... :))

Tanulság numero uno:

Ne nézegess "motiváló" képeket! Bármennyit is edzel, bármennyire is egészségesen étkezel, sosem leszel az a lány vagy az a fiú, mint aki azon a képen szerepel. Ha boldognak tűnik, akkor vagy megjátssza, vagy egyszerűen szeret önmaga lenni. Nem ér annyit a lelki nyugalmad, hogy órákat böngéssz az internetet.

Ezt elkerülhetetlenül követte az "over exercizing"-ként ismert jelenség, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy valaki túl sokat edz. Sosem gondoltam volna, hogy velem ez megeshet, ezért hiába hallottam róla, nem tartottam attól, hogy belekerülök, annak ellenére, hogy már benne voltam nyakig. Nálam ez azt jelentette, hogy a mellett, hogy naponta sokat gyalogoltam, mert mindenhova gyalog jártam, egy órát edzettem otthon heti hatszor (!), vagy ugyancsak heti hatszor háromnegyed órát futottam. (Azt azért hozzá kell tegyem, hogy futni még mindig nagyon szeretek!!)

Ezzel mi a gond?

Csupán az, hogy nem volt nekem való. Nagyon felemelő érzés volt tudni, hogy ezt mind én csináltam, ezeket a dolgokat elértem, képes vagyok ennyi mindent megcsinálni, de hogyha egy fiatal, növésben levő embernek nem adnak egy keretet, ami között mozoghat, és nem tudja, mi még az egészséges határ, akkor mindenféle hülyeséget csinálhat magával.

Nem azt mondom, hogy ez mindenki számára sok. Egyértelmű, hogy egy olimpiai sportolónak ez kb semmiség. De én nem vagyok egy olimpiai sportoló, és senki sem várja el tőlem, hogy ennek megfelelő eredményeket produkáljak, a mellett, hogy tanulok, suliba járok stb.

Tanulság numero dos:

Legyél tisztában azzal, hogy mire van a szervezetednek szüksége! Ismerd a határaidat, merj túlmenni rajtuk, DE! semmiképp se feszítsd túl a húrt!!

Például, ha alacsony intenzitású gyakorlatokat végzel, akkor azt naponta is megteheted, de ha nagyon nem megy, akkor inkább ne erőltesd. Aznap vegyél ki egy kis pihenőt, nyújts, és nyugodj meg: nem omlik össze a világ, ha kihagysz egy napot.
Ha pedig magas intenzitásban tolod (mint amilyen a HIIT - high intensity interval training is), akkor azt elég hetente háromszor-négyszer végezni, mellette pedig sétálni a környéken egyedül/haverokkal, kutyát sétáltatni, elmenni egy kisebb túrára, ilyenek. A lényeg, hogy mozgásban legyél. :)

Most pedig vesézzük ki a következő problémát, amit szintén magamnak okoztam!

Kalóriaszámolgatás

Senkinek sem ajánlom. És sajnos néha még most is csinálom, annyira belém ivódott.
Volt egy korszakom, amikor nem voltam hajlandó többet enni 1200 kcal-nál. Vagy ha mégis, akkor azt a "felesleget" mind le "kellett" edzenem, mert attól féltem, hogy mennyire elhízok. Ezt sikerült annyira túlzásba vinnem, hogy volt, hogy a szégyentől alig tudtam aludni. Komolyan mondom. Ennél nagyobb hülyeséget én magam is rég hallottam. Képes voltam saját magamat a sárba döngölni csak azért, mert egy picivel többet ettem, mint amennyit aznapra elterveztem. Utólag visszagondolva kész szerencse, hogy nem kreáltam magamnak valami komolyabb rendellenességet, mint az anorexia vagy bulémia. De, őszintén, ha nem állok le, az is lehet, hogy egy nap az orvosiban kötök ki.

Most nem a mértékletesség ellen beszélek, mert pont azon dolgozom én magam is, hogy az egészségtelen mentalitásból kitörve meg tudjak gyökerezni a mértékletesség talajában. A közeljövőben erről is tervezek írni, ezért most inkább nem eresztem még bővebb lére a monológom. :)

Tanulság numero tres:

A szervezeted mindenkinél jobban tudja, mire van szüksége, főleg, ha nem cukorral pumpálod tele, mert akkor még több cukrot akar majd. Jó dolog a cukor, de vigyázni kell vele nagyon. Jó dolog a szénhidrát, az adja neked a hasznos energiát. Jó dolog a zsír, az van az agyadban is elvégre... Jó dolog a fehérje, attól lesz szép kis izmod. Jó dolog a kaja, az adja a sok mindent, ami miatt még élsz.
Ami nem jó dolog, attól erőtlennek fogod érezni magad és elmegy az étvágyad. Ami jó, attól jól is fogod magad érezni. Ennyire egyszerű!

Mi változott?


Sok minden!
  • Eljött a tizenkettedik, az érettségi és az egyetemi felvételi éve, ezért egyszerűen nem maradt időm meg energiám annyit edzeni, mint előtte. Rendszeresen jártam futni, az tény, de egyre kevesebbszer és egyre rövidebb ideig bírtam.
  • Mivel akkoriban Nagyváradon nem volt még futópálya, a térdem a sok mozgástól kb befuccsolt, minden lépés futás közben olyanná vált, mint egy késszúrás, ami egy kényszerpihenőre helyezett.
  • Felköltöztem Pestre, és elkezdtem az egyetemet. Ez olyan kihívások elé helyezett, amikre nem számítottam. Például egy más időbeosztás, amit sokkal rugalmasabban kell tudni kezelni, mint eddig.
  • Saját magamnak kellett főznöm és bevásárolnom. Minden kolis tudja, hogy ez mekkora kísértéseknek tesz ki. :D A sok "tiltott gyümölcs", amiktől eddig megvédett a pénztelenség, hirtelen egy karnyújtásnyira került tőlem.
  • Tavaly áprilisban elestem, és részlegesen elszakadt egy ín a bokámnál. E miatt két hétig nem tudtam állni, egy hónapig alig tudtam járni, két hónapig semmit sem mozoghattam. Először nagyon elkeseredtem, hogy most kezdhetek mindent előröl, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy mekkora kegyelem egyáltalán, hogy nem esett nagyobb bajom, és fel tudok épülni, tudok járni és mozogni!
  • Közben rájöttem, hogy ami igazán számít, az az egészségem. Ezért kell mozogni, és ezért is kell enni. Mindent, önuralommal, nem habzsolva, hanem élvezve az élet apró örömeit.
  • Lassan belejöttem a főzésbe, és mostmár bátrabban mozgok a konyhában, szeretek új és izgalmas recepteket kipróbálni.
  • Rájöttem, hogy igazából senkit sem érdekel, hány kilót nyomok a mérlegen, vagy hányas nadrágot hordok. (Csak engem. Néha.)
  • Eljutott az agyamig, hogy ha bizonyos méretű csontozatom van, akkor sosem leszek olyan vékony, mint azok a modellek, akikre annyira hasonlítani akartam. Sosem leszek természetesen olyan arc birtokában, mint a skandináv lányok, és sosem lesz kisebb az orrom. (Igen. Az orrom.)
  • Megértettem, hogy nem baj, ha szeretek enni. Nem kell zabálni, mert az nem esik jól, de attól még jó dolog az evés.
  • Ha edzek, az azért van,mert jól esik, és tudom, hogy szükségem van rá valamennyire. E mellett néha kijárok a város különböző részeire, csak azért, hogy ott legyek, és hogy sétálhassak kicsit.

Igazából még hosszan folytathatnám a listát, de belátom, elég hosszú lett így is ez a bejegyzés... :)

Te magad is éltél át már hasonlót? Szívesen olvasom a sztoridat a kommentek között!
A legközelebbig pedig, blogger off!

You May Also Like

2 hozzászólás

  1. Szia!
    Teljesen átérzem a helyzetedet, annyi különbséggel, hogy világéletemben vékony voltam. (17 vagyok, ki tudja, mi jön még) 13 éves korom körült jött az edzős-koplalós korszakom, és kikészült az emésztésem. A zsírt igyekeztem minimalizálni, amit természetesen az epehólyagom bánt meg. 16 évesen műtöttek epekővel, most már tudom, hogy milyen az, ha tényleg nem ehetsz csokit, és nem csak azért, mert azt hiszed, elhízol. A műtétem óta átértékelem ezt az egèszet. Nem koplalok, odafigyelek, hogy mit eszem, és edzek, de azért, mert szeretem csinálni. A gond csak az, hogy néha rámtör a bűntudat, amiért cukrosat eszem. Őszintén szólva én szeretek motiváló képeket nézni, de lehet, hogy emiatt tör elő ez a piszok szar érzés. Mindenesetre kezdem egész jól kezelni a helyzetet. Azt hiszem, sokkal nagyobb kitartásom lett az utòbbi időben, és nem csak aa sport/egészségesebb étkezés terén. Tudom, hogy elképesztően hülyén hangzik, de jó is van abban, hogy kivették az epehólyagomat.
    Jó cikk lett, igazán hasznosnak találtam! :) És kitartást a továbbiakban is! Egyél, ami jól esik. Finom kaják nélkül értelmetlen az élet.
    Puszi: V. B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hűha, mindig elgondolkodtató számomra olyanok beszámolóját olvasni, akik tényleg keresztülmentek a tiedhez hasonló procedúrákon, csak mert ilyesmiket tettek a szervezetükkel.
      A motiváló képekkel meg csak az a baj (szerintem, legalábbis velem így volt), hogy egy olyan tudatalatti folyamatot indítanak el, amiben egy mókuskerékbe kerülsz, és úgy kezd el az illető gondolkodni, hogy ha nem teszi meg, amiket másoktól látott, akkor nem lesz jó élete. Nem lesz boldog, nem lesz sikeres, csak mert egy szerencsétlen tumblis képnek nem engedelmeskedett.
      Nagyon örülök, hogy sikerült valami jót kihoznod ebből az egészből!! Remélem semmi komoly problémád nem fog abból adódni, hogy kiszedték az epehólyagodat!

      Sok szeretettel, Evelin

      Törlés

MailChimp